magamról
írásaim
asztrológiai előrejelzések
olvasnivalók
kapcsolatfelvétel
köszönet

Miben más egy-egy élet?
A "tükörelv" felismerésében...

Testünk egy részét nem láthatjuk. Csak a kezünket, lábunkat, törzsünket, de az arcunkat nem. Csak ha tükörbe nézünk.
A fizikai világ, pontos leképezése a szellemvilágnak.

Önmagunk, legbelső lényünknek is egy része láthatatlan.
Csak akkor ismerhetjük meg, ha tükörbe nézünk.
És a tükrünk: a Világ. A társunk, a gyermekeink, kollegáink, mindenki.
Ha látni akarunk, akkor nézzünk! Mit mutatnak nekünk ők a tükörben?

A rezonancia törvénye alapján, csak azokat az embereket, eseményeket vonzzuk be, amilyenek mi vagyunk. Így, a tükörkép valóságot mesél el, felhívja a figyelmünket arra, amit nem tudunk, nem akarunk meglátni önmagunkban. (Hisz, hogy is vennénk észre valakin, hogy kicsinyes, ha mi nem számolnánk ki pontosan, hogy "hány fillérrel is tartoznak?")

A hullámkeltési effektus épp ezt jeleníti meg.
Elindítunk egy folyamatot – legyen jó, legyen rossz – a rezgés tovább adódik, s a láncfolyamat folytatódik, mint a dominó kör, amíg vissza nem érkezik a kiinduló ponthoz, az elindítóhoz, vagyis hozzánk.

A hullámlökések, a mi gondolataink, szavaink, cselekedeteink elindulnak, majd visszatérnek. Egy kört tesznek meg.
Balra indult el a mosolyunk, s jobbról érkezik meg. Segítettünk másoknak, s nekünk is segíteni fognak, ha bajban leszünk.
Nem biztos, hogy az, akinek adtuk a segítségünket.
Meglehet, hogy valaki mástól, ismeretlen személytől, ismeretlen időpontban érkezik vissza.

Ha "rosszak" vagyunk, ugyanígy láncreakció indul el. Amit adtunk másnak "pofont", azt tovább adja, ő is tovább adja, amíg csak vissza nem érkezik hozzánk, az elindítóhoz.
Ez olyan, mint a bumeráng. Mindig önmagunkkal találkozunk.

Mikor nem értjük, hogy hogyan rendeződik körénk a "rossz", miért kapunk "pofonokat", akkor gondoljunk erre.
A világ csak tükröt tart számunkra.
Hogy lássunk, ne csak nézzünk!
Gondolkozzunk el, hogy másnak mit adunk.

Valóban, meg kell nézni mindazt, amit okozunk másoknak. Mert így késztetést érezhetünk arra, hogy tudjunk változni. A pofonok fájdalmát, amit mi kapunk, átéljük, s valóban érezzük, hogy fáj, s ennek hatására, talán kevesebbet fogunk másoknak mi is osztani.

Mivel az egész világ minket tükröz, nem mondhatjuk: "Én jól játszom a szerepem, a többiek rosszak!". A rezonancia törvénye alapján ilyen nincs: "Én jó vagyok, a környezetem rossz!"

Amikor azt vizsgáljuk másokban, hogy kedvelem-e, haragszom-e rá? – akkor tudnunk kell, hogy a bensőnket terítjük ki és nevesítjük meg. És nem ragadhatunk le egy névnél!
A másiknál! Meg kell nézni, mi az, ami benne vonzó, taszító, százszor és újra meg újra, s közben tudnunk kell, hogy nem a másikat analizáljuk, hanem saját magunkat.

Ha megnézzük, kitől mit várunk, megláthajuk, hogy magunktól mit várunk.

Fogalmazzuk meg, milyennek látjuk a másik embert. Alkossunk róla bátran véleményt!

És aztán fordítsuk ezt vissza magunkra nézve. Mert őszintébbek tudunk lenni, ha másokról mondunk véleményt, s azt vetítjük vissza magunkra – mintha csak úgy finoman akarnánk magunkat nézegetni.
Tudatosítva, kik is vagyunk valójában, felelősséget vállalva önmagunkért.
Merjünk belenézni a tükrünkbe, merjünk tisztán látni, merjünk változni.
Így tudunk legjobban önmagunk, s a világ javára lenni.