magamról
írásaim
asztrológiai előrejelzések
olvasnivalók
kapcsolatfelvétel
köszönet

Miben más egy-egy élet?
Az őszinteségünkben...

Ki merünk-e állni gondolatainkért? Szavainkért? Tetteinkért?
Megérezzük - e az érzéseinket, hallgatunk-e belső hangunkra?

Vagy inkább, elkerülve az összeütközéseket - elnyomjuk az erőnket, nem adva utat elképzeléseinknek. Várva az elismerést, a dicséretet, az esetleges anyagi juttatást, a vélt biztonságot – mást mondunk, mást cselekszünk, mint amit szeretnénk, mint ami a tudásunk, amit lelkiismeretünk jelez?

Belül érezzük az igazságot, hisz mindig kapjuk a jelzéseket, - de ha az érdekünk mást kíván, észrevesszük, meghalljuk -e?
Vagy inkább elnyomjuk, belebonyolódunk kisebb-nagyobb hazugságokba, önmagunkat, s ezáltal másokat is becsapva, hogy a végén már azt sem tudjuk, hogy valójában mi is az igazság. S ekkor már, ha akarnánk, sem tudnánk kibogozni a késze-kusza összevisszaságot. Már azt sem tudjuk, hogy kik is vagyunk, mi a célunk, mi a feladatunk valójában?

Elhitetjük magunkkal, hogy azt, amit igazából mi nem is akartunk, amire nem is vágytunk, ami ellen a belső hangunk tiltakozott - azt másokért tesszük,

Amitől egyre rosszabbul érezzük magunkat, egyre inkább bezárva önmagunk börtönébe.

Megpróbáljuk, elhitetjük másokkal is, hogy boldogok vagyunk – tetszik az iskola, amit nem mi, hanem a szüleink találtak ki számunkra, az állás, amit a magasabb pozícióért, a hiúságunk, a biztonságunk miatt vállaltunk, a látványos, gazdag ház, amit nincs is időnk használni, stb.

Mi okozza ezeket az őszintétlenségeket az életünkben? Mi az elindítója?

Amennyiben van hitünk, megtaláljuk a belső erőnket, a szeretetünket – akkor nincs szükségünk senki dicséretére, elismerésére, senki erejére. Nem vagyunk kiszolgáltatva.
Nincs szükségünk a nagy házra, a látványosan mesélhető tengerentúli nyaralásra, a jó pozícióra, a fiatal titkárnőre, a látszat mosolyra – hogy visszamosolyogjanak, hogy csodáljanak bennünket. Nem akarunk megfelelni a világnak, hisz a belső erőnk, szeretetünk sugároz mindenki felé, s nem várja mások elismerését, dicséretét.
"Nappá" válunk. Mely mindenkinek ad, s nem kér érte semmit. Nem zavarja, ha szidják, ha haragszanak rá – hisz önmaga melegsége által ő is átmelegszik, sosem fázik.
Mindig tud önmaga lenni, nincsenek félelmei, mert hite van, tudja, hogy a holnapot is ő teremti, a melegével, sugárzásával. Mikor megszületünk, mindannyian Napok vagyunk.

A buborékot mi építjük önmagunk köré. Nem más! Mi magunk! A mi felelősségünk.
Ha merjük vállalni, hogy mi teremtettük, akkor lehetőségünk van arra, hogy lebontsuk.
Vállaljuk, hogy nem véletlenül rendeződtek körénk az események. A csodálatért, a dicséretért, az önmagunkban meg nem talált szeretetért – meg kell fizetni! Önmagunkat kell feladni.
Ha már megtapasztaltuk, ha már nincs rá szükségünk, akkor köszönjük meg itt létét, s engedjük el. Merjünk őszinték, lenni, vállalni azt, akik vagyunk, ismét Nappá válni.