magamról
írásaim
asztrológiai előrejelzések
olvasnivalók
kapcsolatfelvétel
köszönet

Miben más egy-egy élet?
A jelzések felismerésében...

Mikor leszültetünk a Földre, egy bevállalt feladattal érkezünk.
Nagy vonalakban tudjuk, hogy honnan, hová szeretnénk eljutni. Pl. Budapestről Londonba. Kisebb-nagyobb letérések engedélyezettek, pl. megnézzük közben Párizst, - de valójában, ha pl. elindulunk Moszkva felé, akkor segítségünkre siet a szellemvilág, s irányba állit bennünket.

Érzéseink vezetnek, hogy jó felé menjünk.
Hogy eljussunk oda, amit bevállaltunk, az érzéseinkhez hozzá kell rendezni gondolatainkat, cselekedeteinket. Ehhez persze idő és odafigyelés szükséges. Ez okozhat nehézséget, hisz a rohanó világunkba ilyenre aligha van időnk, de az öröm a miénk lesz, hisz jó érzést, biztonságot és nyugalmat ad számunkra, mikor ennek az egységét megtapasztaljuk. Érezzük a szívünkben az elégedettséget, hogy az utunkon vagyunk. Haladunk Budapestről London felé.

Ha az érzéseinkre nem figyelünk, akkor a szellemvilág folyamatosan jelzéseket küld nekünk, hogy irányba állítson. Ezeket meg kell tudnunk látni, érteni.
Ezeket a jelzéseket meg kell nézni, hisz azért érkeztek, hogy elgondolkozzunk rajtuk.
Pl. sok ember figyelmeztet valamire, de figyelmen kívül hagyjuk, hisz akkor önös akaratunkat nem tudjuk elérni. Pedig legbelül érezzük, hogy "van benne valami".
Pl. mennénk valahová, s az autónk nem indul. Defektet kapott.
Ilyenkor gondolkozzunk el – valóban oda kell érnem?

Az autóbalesetek is mind-mind egy-egy jelzés. Le kell tudnunk fordítani.
Ütköztünk, mert gyorsan hajtottunk – valójában hol, kivel ütköztünk, mert siettünk valahova? Lecsúszott az autó az útról – valójában az utunkon vagyunk-e?
Hátulról belénk szaladtak, meglökve ezzel a kocsinkat – nem kéne már indulnunk, lendületet vennünk?

A testünk jelzéseit sem hagyhatjuk figyelmen kívül.
Robbanásszerűen akkor mutatkoznak meg, amikor a lélek feszítésének a test már nem tud ellenállni. A test így átveszi a lelki terhek cipelésének egy részét, s közben jelez, hogy baj van, itt valamire figyelni kell.
Pl. megfáztunk – hol, miért volt bennünk hidegség?
Eltörött a lábunk – hol vagyunk merevek, rugalmatlanok, hol visszük törésre a dolgainkat? Megégettük a kezünket – mibe nyúltunk bele, ami már éget bennünket? Stb.

A másik lehetőség, amikor a lelkibajok gyógyítása során megjelennek a testi tünetek.
Mikor már ki merjük mondani, hogy mi fáj a léleknek, s megjelenik valamilyen betegség, amin keresztül a fájdalom ki tud vezetődni. Ahogy a könnycseppek is ezt a célt szolgálják.

A gyógyulás bentről halad kifelé, az elviselhetőség és a kezelhetőség határán belül. És mindig akkor érkeznek, amikor már elég érettek vagyunk ahhoz, hogy meg tudjunk velük birkózni.

Ha más fájdalmával találkozunk, óvakodjunk attól, hogy együtt sírjunk vele.

Az az övé, ami által tud tisztulni, fejlődni. Ilyenkor a lélek "kiköpüli a vajat", kidobja magából a porszemet. Hagyni kell.
Az segítség lehet a másiknak, ha a vállunkon kisírhatja magát. "Kettő is van belőle."
De mi ne sírjunk vele! Megölelni szeretettel, hogy gyógyuljanak a sebek, azt igen, az jó. Együtt sírni vele, hogy visszacsússzon abba az állapotba, az hiba, az nem segít.

Segíteni, megnézni, hogy mi fáj, hogy került ebbe a helyzetbe, miért került bele?
Mi az, ami kell belőle, mi az, amit át kell dolgozni, el kell engedni, hogy gyógyulhassanak a sebek – az feladat, az segítség.

És utána érdemes megnézni, hogy amit láttunk, az vajon miért rendeződött körénk?
Hol tartozik hozzánk – hisz ez számunkra egy jelzés.

A jelzéseket nem a szőnyeg alá kell söpörni, nem elfojtani kell, hanem megérteni, tisztogatni.
A fájdalom jelez. Az öröm, a mosoly is.