magamról
írásaim
asztrológiai előrejelzések
olvasnivalók
kapcsolatfelvétel
köszönet

Olvasnivalók

A teljesség igénye nélkül, esetenként a forrásanyag írójának megjelenítése nélkül kerültek/kerülnek fel erre az oldalra azok az írások, gondolatok, melyek engem megérintettek, melyek rám nagy hatással voltak, s amire szeretném a figyelmet felhívni, s megosztani mindenkivel.

Szívem tiszta szeretetével adom tovább. - Kérlek görgess lejjebb, az írás lent jelenik meg!

Hosszabb gondolatok

Ha valamiért mélyére szeretnél menni egy-egy témakörnek, s még időd is engedi - segítségedre lehetnek ezek az írások...

Az együttélés

A párkapcsolatok igazi próbája az együttélés. Csaknem mindenki visszasírja a “régi szép időket”, a kapcsolat kezdeti szakaszát, amikor még nagy volt a lángolás, amikor gyönyörűség volt együtt lenni. Amikor a másik nélkül töltött időt üresjáratnak érezték, és a másik hiánya szinte fájó volt.

És éppen ez, a hiány fájdalma, és az együttlét kiteljesítő csodája volt az, ami arra késztette mindkettőjüket, hogy összekössék az életüket. Önként, szabadon. Mert ha ilyen jó az a kevésnek érzett idő a másikkal, milyen jó lesz, ha az együttlétet semmi sem korlátozza.

Az együttélés első szakasza, a “mézes hetek” beteljesíti a várakozásokat.
Véget ért egy út, a megérkezés öröme tölti el mindkettőjüket. Tudnak örülni a másiknak. Odafigyelnek egymásra. Csodálatos az a folyamat, amelynek során az eddig elkerülhetetlen szerepjátékok álruhái és álarcai lassan szertefoszlanak, és mögöttük nyilvánvalóvá válik a másik igazi énje és arca. Új, eddig még észre nem vett csodákat fedeznek fel a másikban: még nem látott mozdulatokat, a fáradtság pillanatainak megkapó gyengeségeit, a higiéné intimitásainak édességét, az alvó kedves ártatlan gyermekarcát. Hihetetlen közelségbe kerülnek egymással.

Aztán elromlik valami. Lassan, szinte észrevétlenül. Már nem mindig örömforrás a másik. Olykor teher. Kölcsönös értetlenségek teszik lehetetlenné egy-egy élethelyzet tisztázását. Csalódások sokasága keserít. A tudattalan harc a másikon való felülkerekedésért egyre élesebbé válik. Kényszerhelyzetek sora teszi keserűvé a szabadságban fogant kapcsolatot Láthatatlan kötelékek fűzik szorosra a két ember életét és a se veled, se nélküled patthelyzetében tengődnek. Felbukkan olykor-olykor a gondolat, hogy érdemes-e folytatni? Időnként a szeretet mélyben futó búvópatakja fel-feltör a felszínre, és elmossa az akadályokat, aztán ismét eltűnik.

Mi történt? Mi változott? Mi az, amit nem tudunk? Van-e kiút?
A létezés törvénye a szeretet. Ám a létezés sokszínűsége ezt a törvényt ezerszínűre bontja.
A következőkben az emberi létezés és együttélés néhány alapelvét vesszük szemügyre. Ezek megértése talán segít az olykor kilátástalannak tűnő kapcsolat valós értelmezésében, és esélyt adhat az együttélés ellentéteinek megoldásában.

  1. Életünk minden történése, eseménye lehetőséget nyújt a bennünk folyamatosan jelenlévő    teljesség felismerésére, megélésére.
  2. Ha nem jön létre a felismerés, akkor is előbbre visz. Tanít. Ha nem okultunk, megismétlődik. Minden, ami körülöttünk történik egy-egy lépés önmagunk, a teljesség felé.
  3. Az emberi találkozások kiemelt fontosságú üzenetek az életünkben.
  4. Minden ember, akivel találkozom, tükör, amelyben megpillanthatom addig nem ismert arcomat.
  5. A számomra ismeretlen vonásaim azok az emberi magatartásformák, amelyeket egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen tudok elviselni a másik emberben. Minden, ami zavar a másikban, az a bennem fel nem ismert, tudomásul nem vett, letagadott személyiségjellemzőm. Vakok vagyunk önmagunk “rossz” tulajdonságaira.
  6. Ha bármiért is elítélek másokat, magamat ítélem meg. Az, amiért elítélem őket, bennem is jelenlévő és intenzíven, tudattalanul ható erő.
  7. Amikor a másik számomra elviselhetetlen tulajdonságait elfogadom, akkor fogadtam el magamban az eddig fel nem ismert és elutasított tulajdonságaimat. Ettől kezdve már nem az irányít engem, hanem én irányítom azt.
  8. Egy kapcsolatban csak az tekinti tulajdonának a másikat, aki nem adta oda magát a másiknak. Az alapállása nem az “én a tied vagyok”, hanem “te az enyém vagy”. Másképpen kifejezve: nem szereti a másikat.
  9. Egy kapcsolatban, aki a dominanciára törekszik, azaz felül akar kerekedni a másikon, irányítani akarja őt, az a saját gyengeségéről, mélyen rejlő önbizalomhiányáról tesz tanúságot. Aki valóban erős, az nem törekszik irányításra, mert úgyis ő irányít, ami annyit jelent, hogy őrködik mindkettőjük szabadságán.
  10. A párkapcsolatban nincs olyan, hogy “megengedem” a másiknak, hogy ezt és ezt tegye. Ahol engedélyt ad az egyik fél a másiknak, az nem párkapcsolat, nem önkéntes, mellérendelő viszony, hanem úr és szolga viszony, amiben lehet élni, de nem érdemes.
  11. Életünkben minden kényszer látszólagos. Nekünk embereknek, sohasem kell semmit sem megtennünk. Szabadságunk lehetővé teszi, hogy akár az életünk árán is ellenálljunk a kényszernek.
  12. A szabadság felé megtett első lépés, hogy nem tesszük meg azt, amit nem akarunk megtenni.

A párkapcsolati együttélés sorsfeladat.

Önkéntes, szabad vállalásból fakadó kölcsönös odaadottság, az emberi kiteljesedés lehetőségének egyik fóruma. A találkozás, az egymásra találás, az egész személyiséget átható megindulás, a kölcsönös szándék arra, hogy összekössék az életüket, az, az egész létezés-univerzumot láthatatlanul átszövő szeretetháló gyengéd érintése, ahol a tudatosság csak ennek a létajándéknak az elfogadását illető döntésben nyilvánul meg. Nem véletlen, hogy kivel kötöttük össze az életünket.

Mindig arra az emberre találtunk rá,

  • aki a legteljesebb boldogság megélésének lehetőségét nyújtja számunkra,
  • aki tükörként napról napra, pillanatról pillanatra megmutatja ismert és ismeretlen arcomat,
  • aki szabad, és ezáltal megtanít szabadnak lennem, és megtanít tisztelni a másik szabadságát,
  • akiben a létezés egészét láthatom, a létezés gyönyörűségét és a számomra gyötrő mozzanatait,
  • akinek elfogadásával az engem kínzó létmozzanatok mögött megláthatom ezek szentségét,
  • akit, ha elutasítok, a Mindenséget utasítom el,
  • akinek a szeméből a Mindenség néz rám,
  • akit, ha érintek, a Mindenséget érintem, és
  • akit, ha ölelek, a Mindenséget ölelem a szívemre,
  • akivel, ha egyesülök, a Mindenséggel leszek egy, ráébredve és megélve a létezés misztériumát, azt, hogy a létezés egység, és minden, ami ennek az ellenkezőjének látszik, csak káprázat, illúzió.

Az együttélés kölcsönösség. Nem elég, ha csak az egyik fél akarja.

Az együttélés nemcsak akkor szűnik meg, ha mindkét vagy bármelyik fél úgy dönt, hogy nem folytatja tovább, hanem akkor is, amikor bármelyik figyelmen kívül hagyja a létezés alaptörvényét, a szeretetet.

Az együttélésből egymás mellet élés lesz,

  • ha figyelmen kívül hagyom azt, hogy ez csak önkéntes lehet,
  • ha bármilyen kényszert alkalmazok az együttélés fenntartására,
  • ha parancsolok a másiknak,
  • ha engedélyt adok a másiknak,
  • ha számon kérem a másikat,
  • ha nem önként, hanem kényszerből élek a másikkal,
  • ha engedek az erőszaknak,
  • ha a másik parancsát teljesítem,
  • ha természetesnek tekintem, hogy a másik engedélyezhet,
  • ha hagyom, hogy számon kérjenek,
  • ha a félelem az, ami “együtt” tart.

Tudjuk, hogy létünk a másoknak való odaadottságban teljesedik ki. Tudjuk, hogy ehhez túl kell lépnünk vélt önmagunk, az egónk határait, melynek drótkerítése a félelmeinkből szövődik.
Törékeny és vergődő szívünk, gyengeségünk, elesettségünk az az erő, mely végül is arra késztet, hogy adjunk fel minden erőlködést, és merjük átengedni magunkat elengedve mindent a Szeretetnek.

- Biegelbauer Pál -